Elnézést kérek a hónapos kihagyásért a rendszeres olvasóimtól. Azt hiszem időről időre mindannyiunknak kell egy kis begubózás, hogy átjussunk az élet adta hullámvölgyeken.
Az idei március a vártnál is szeszélyesebbre sikerült. Családunk három minket közelről érintő gyászhírt kapott, három mindenben különböző személy haláláról. A 94 éves nagyapa, aki úgy érezte még ez az aránylag hosszú élet is kevés lesz neki, és decemberben még új könyve kiadásán munkálkodott; a 40-hez közeledő, család nélküli, szinte kizárólag a munkájának élő képzett, komoly ember; és a 30-as éveinek kezdetén járó halkszavú mégis ritkán túlkiabált tanár, akinek senkihez egy rossz szava nem volt, és akit diákjai éppúgy gyászolnak, mint felesége és fiatal gyermekei.
Akik hátramaradnak, elgondolkoznak és próbálják feldolgozni a híreket. Mire lassan rájövünk, hogy hogyan is kellene élnünk, az egésznek vége. Még a hírességek is idővel feledésbe merülnek, életük tényei eltorzulnak és már senki nem idézi fel azokat az apróságokat, ami őket egyedülállóvá tette. Az apró mozdulatok, egy-egy személy sajátos járása, beszéde, illata, lassan mind elillannak. Sokan rettegnek a gondolattól, hogy amikor elmennek, senki nem fogja hiányolni őket, hamar feledésbe merülnek. Ezért építtetnek hatalmas síremlékeket mert ezzel szeretnék meghosszabbítani a földi létre gyakorolt hatásukat.
Mivel is mérhetnénk emberi létünk fontosságát? Fontosabbak azok, akik életükben országokat kormányoztak, évekig fennmaradó művészeti alkotásokat hoztak létre esetleg ezreket mentettek meg orvosi tudásukkal? De ha ez így van, hogyan lehetne megmagyarázni a pár hónaposan elhunyt csecsemők életét? Teljesen hiábavaló lett volna földi létük? Hiszen semmi maradandót nem alkottak, életet nem nemzettek, nem dolgoztak gyárakban, nem folytattak mélyreható beszélgetéseket és nem adták át tapasztalatukat az ifjabb nemzedékeknek.
Csak úgy tudom a világ rendjét elfogadni és nem az anarchia szolgájává szegődni, ha manapság nem divatos alázatosságot gyakorlok és azt mondom, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye és célja az univerzumban. Világunk úgy működik mint egy emberi test, ahol minden sejtnek megvan a maga dolga. De ez nem jelenti azt, hogy szolgaként alá kellene vetnünk magunkat embernek vagy Istennek. Az alázatosság és az ego kettőssége csodálatos mozgatórugója életünknek. Nem csak időben, de földrajzilag is változó a két erő viszonya. A hatvanas-hetvenes években például Magyarországon az egót a legtöbb embernek teljesen háttérbe kellett szorítania, míg Amerikában egyre inkább az előtérbe került. Jelenleg itt az egó uralkodik, míg nyugaton egyre többen fedezik fel, hogy nem lehet büntetlenül túlzásokba esni sem személyes, sem tömeges szinten. Próbáljunk hát hűek lenni önmagunkhoz, de törődjünk egymással is, hiszen több a közös bennünk, emberekben, mint azt legtöbben hiszik.
(A címben szereplő idézet József Attila „Kész a leltár” című verséből való.)
Érdekelhet még:
A mikrohullámú sütő különös esete a műanyagokkal |
Egy elúszott megjegyzés nyomában |
Gondolatok az Ünnepekre |
Karácsonyi üdvözlet a fáknak is |
Pay it forward (A jövő kezdete) – avagy gondolatok a hétre |
Címkék: természetes életmód
