Március 15.-e közeledtével sokféle gondolatok kerengenek fejemben magyarságról, hazáról, hazaszeretetről, hazafiasságról. Mit is jelent magyarnak lenni?

Azért vagyok magyar, mert Magyarországon születtem? Ebbe az országhatárok mely variációja tartozik bele? És az itt letelepedett rácok, szerbek, horvátok és a többi népek gyermekei? És akik mondjuk Kanadában születtek magyar szülők gyermekeként? Ők magyarok? Akkor is, ha esetleg nem beszélnek magyarul? Vagy attól magyar valaki mert annak vallja magát? És ez kizárólagos, vagy mondhatja valaki magát magyarnak és például románnak is?

Nemhogy nehéz igazán megfogalmazni vagy definiálni, mit jelent a magyarság, de még azzal is bajban vagyok, hogy mit jelent nekem személy szerint a magyarság.

Ha elkezdem a közhelyeket sorolni (mákos guba, Budapest, gémeskút, puli kutya stb), akkor olyan banálissá válik az egész mint az a nemrégiben sokat leadott sör reklám. (Aki látta, biztos tudja melyikre gondolok!)

Vagy a nyelvünk és a kultúránk adják a dolog kulcsát? Lehet benne valami, főleg, ha például belegondolok, hogy míg a világszerte elismert Shakespeare gondolkodásra késztet és nagyon jól mulattat, igazán bőgni csak József Attilát olvasva tudok! A nyelvünk, melyre éppen a gazdagsága miatt vagyunk oly büszkék, útmutatóként kellene, hogy szolgáljon. Alapvető szókincsünkben vannak szavak, melyeket már a honfoglaláskor is használtak, de kétlem, hogy ezek adnák a gazdagságot. Az évek során átvett számtalan jövevényszó és nyelvi szerkezetek alakították nyelvünket azzá, ami. Ha anno lettek volna nyelvészek, és lett volna hatalmuk a magyar nyelv használata felett, akkor ma, 2010-ben a “Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk.” sor teljesen mindennapi hangzással bírna. És a legtöbb mindennapi tárgyunknak és cselekvésünknek nem lenne neve. Amiatt nem panaszkodik már a nyelvész, ha a “telefon” szót használjuk, de az még valószínűleg vita tárgya, hogy “nyomtatunk” vagy “printelünk”. Hogy a fájlokról meg a szkennerekről ne is beszéljek! (No meg arról sem, hogy az én kis irományaimban mennyi hibát fedeznének fel!) Azt, hogy a közelmúltban hirtelen beáramlott nyugati gazdaság és annak magyartalanul fordított szövegeinek tömege pontosan milyen hatást gyakorolnak nyelvünkre, azt egyenlőre csak találgatni lehet. De megállítani biztosan nem.

Van egy olyan érzésem, hogy a magyarság kérdését is valahogy így kellene kezelnünk. A minap olvastam egy cikket, miszerint a bevándorló külföldiek az egyetlen oka annak, hogy Magyarország népessége nem esett még 10 millió alá. Ha sorainkból elkezdjük elutasítani az embereket mindenféle előítéletek és megkülönböztetési kritériumok alapján, akkor a végén jó, ha marad egy maréknyi “igaz magyar”. Ez a gárdás megközelítés, ami csak mások elidegenítésére és nemzetünk elkülönítésére alkalmas. Ha azonban a dolog másik végét fognánk meg, és azt mondanánk, hogy akiben csak egy kicsi magyar is van, az már magyarnak számít – persze emellett lehet hogy még sok minden másnak is – akkor nemcsak számban, de értékeinkben is gyarapodhatnánk. A külső ráhatásokat vagy felfogjuk elnyomók erőként, amik ellen harcolni kell, hogy megtartsuk “tisztaságunkat” – ismerős az ideológia? – vagy “szép magyar szóval” élve asszimilálhatjuk őket, miközben lefordítjuk őket saját életünkre, stílusunkra, nyelvezetünkbe, mindennapjainkba. Amit – megint egy szép magyar szó – integrálunk, az már nem fenyegetés, sőt előnyt és töbletet is jelenthet; ugyanakkor az, ami ellen harcolunk, annak éppen a küzdelmünkkel adjuk meg az esélyt a győzelemre.

Amit a saját nyakatekert fogalmazásommal próbálok mondani, az az, hogy ne valami ellen küzdjünk, hanem valami más érdekében. Ne az elnyomót próbáljuk legyengíteni, hanem az elnyomottat megerősíteni. Ne arra koncentráljunk, hogy kiket gyűlölünk, hanem arra, hogy kiket szeretünk. Ne azon siránkozzunk, hogy mi a rossz, hanem azt dícsérjük ami jó és azt próbáljuk erősíteni, ami szerintünk hasznos kezdeményezés.

Itt a Kárpát medencében mi már annyit keveredtünk-kavarodtunk, nincs is értelme megpróbálni kibogozni a dolgokat. Vannak itt sokféle népek a magyaron kívül: osztrákok, szlovákok, szerbek, németek, románok, szlovének, romák, zsidók, arabok, a lista hosszú. Ők ilyenek, de itt vannak, a földnek ezen sarkában, vérükben esetleg elkeveredett itt-ott egy kis magyar gén is, szavaik közt magyar szavak, velünk egy levegőt szívnak. Ha Tony Curtist vagy Gene Simmonst végülis lehet magyarnak tekinteni, akkor miért lenne ez másként az ittlakókkal? Ha legközelebb találkoznánk valakivel, akit itt eddig más nemzetiségűként tartottunk számon, akkor ha hangosan nem is, de magunkban nyugodtan mormoljuk el:

Számomra ez a “Nagy Magyarország” szellemisége. Ez a csendes forradalom, (mint például amikor elsőként átengedtük nyugatra a kelet németeket) és ettől lehetne ez a nép igazán nagy. Idealista vagyok és a fellegekben élek? Aha!!! Bármikor! Boldogan!

Érdekelhet még:

Az egész a papírtörlővel kezdődött

Páty nem eladó! – Tégy valamit Magyarországért március 15. alkalmából!

Meglepetés a levelesládában

Minden századik regisztrálónak ajándék*

A Jó, A Rossz És A Csúf – Hortus Hungaricus 2008, Szigetszentmiklós